Asszimiláció
2013. 01. 16.
Most végre sikerült olyan képet festenem, ahol elértem azt a kettősséget, ami engem mostanában érdekel. Vagyis, hogy minden béklyót és finomkodást nélkülöző lendületes, expresszív, foltszerű formaépítés mellett jelen van egy „elkentebb”, kidolgozottabb rész, forma vagy tárgy.
Rég óta most éreztem megint erősnek és kifejezőnek egy képemet, aminek nagyon örülök, bár a színekkel még nem vagyok kibékülve. Sajnos odáig még nem sikerült leszedni magamról azok a szíjakat, amivel az élet, illetve a társadalom leköt, majd bedarál. De egyre kevesebb szorítást érzek, így majd talán azokat a félelmeim is megszűnnek, amik visszafogják a habitusomhoz illő színeket.
Sokat gondolkodtam, hogy Angliába való kijövetelünket mért árnyékolták be olyan események, amik igencsak próbára tették az idegeimet, érzéseimet, és amik önvizsgálatra késztettek. És arra jutottam, hogy talán azért, hogy igazán kifejező képeket tudjak festeni, amik mögött igazi kételyek, félelmek, érzések vannak. Azért kaptam egy újabb „lyukat” a fejembe, hogy „jó szűrő” lehessek. Olyan szűrő, amin felakad az, ami felületes és látszat, és átmegy rajta az, ami igaz, vagy valódi.