A gyerekrajzok ösztönösségéről ezen a linken olvashat.

2001-ben kezdtem főiskolát Egerben.

Hat évet töltöttem ott és mondhatom, hogy életem meghatározó és sorsfordító szakasza volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy művésztanáraink inspiratív hatására az iskola befejeztével sem mondtam le festésről. Írhatnám, hogy ott tanultam meg a festészet minden csínját és bínját, de nem volna igaz.

Közhely, de az igazi tanítómester az élet. Jó helyen voltam jó időben. A technika tanulható, de a látásmód adott. Azt már gyerekkorától szívja magába az ember. A csínytevések, a titkok, amit egy gyerek magában őriz mindörökre, az a világ, ami abban a korban még oly végtelen, és mint kis dobozkába összegyűjtött apró jelentőségteljes tárgyak - mely a gyermek szemében a világmindenség legszebb és egyedülálló kincsei - úgy épül be sejtjeinkbe és formálja személyiségünket. Minden szépsége a Világnak és minden bánata. A szorongások, félelmek, fájdalmak, hogy a gyermek látja meghalni az Apját és hogy a betegség hogy gyűr le, s ugyanakkor hogy tesz túlélővé egy családot, hogy lesz karcos, megkeményedett sebhely a soha be nem gyógyuló érzés mementójaként. Kell a seb és kell az a küzdelem is, amivel megpróbáljuk azt begyógyítani egy életen át. Így leszünk teljesek, egészek, egyedülállóak és különlegesek! Minden, amivel egy ember élete során találkozik, minden egyes hangfoszlány, minden egyes pillanat és élmény: egy kép, egy illat egy testet megrázkódtató gyönyörűség.

„Néha olyan sok a szépség a világban... úgy érzem, ki se bírom és a szívem egyszer csak... megszakad.”
     (Amerikai Szépség)

Mikor festeni kezdek, az ecsetet már nem én irányítom.

Minden egyes gesztus tudattalan és szabad. Mindig úgy állok neki a munkának, hogy van a fejemben egy kép, egy gondolat, egy érzés ami kikívánkozik, de elég egy expresszív, "véletlen" ecsetnyom, amibe beleszeretek, és borul az egész koncepció. A véletlen „életvonalat” követve ujjlenyomathalmaz kuszasága egyre inkább összeáll, új értelmet kap és a felületes téma egy sokkal mélyebb és drámaiabb produktummá alakul. Saját magát építi a kép. Az összes gesztus, az összes ecsetvonás és belemaszatolás az életünk.
Az a legeslegjobb érzés a Világon, mikor megszűnök. Kilépek a tér-idő ebben az idősíkban észlelt kontextusából és egyszer csak azon kapom magam, hogy eltelt 6 óra, pisilnem kell, gyomorfájdítóan éhes vagyok és...
kész a kép.
Fantasztikus ez a dolog, mikor az ember annyira megfeledkezik mindenről körülötte, hogy csak ő és a kép van. És majdnem totális önkívületi állapotban úgy készül el a kép, hogy a folyamatra szinte nem is emlékszem, mintha tényleg kilépnék a fizikai világból a semmibe, és lebegnék, és a tejút folyamába mártva ecsetem varázsütésre voalá!
S, hogy ezt elérjük, csak hagyni kell az ösztöneinket dolgozni és egyszerre csak minden a helyére kerül, minden egyértelmű lesz és egyszerű.

Egy

ikonfestő barátom egyszer azt mondta, hogy aki ikont fest, az a személy, „csak ecset Isten kezében”. Tehát nem befolyásolhatjuk a kép alakulását, hisz mi csak egy eszköz vagyunk egy magasabb rendű kezében. Legyen az Isten, vagy sors, vagy hívjuk akárhogy. De valahogy ez így működik.