A gyerekrajzok ösztönösségéről

Földi Péter órái után más szemmel kezdtem el nézni a világot. Mikor a gyermekrajzokat elemeztük, a tanár úr hihetetlen átéléssel tárta elénk a kissrácok jelképvilágát, annak összefüggés-rendszerét és jelentéstartalmát. Beavatott minket a népművészeti motívumok, a népművészeti ábrázolás és a gyermekek ösztönös, belülről fakadó látásmódjával, gesztusrendszerével való kapcsolatába. Annyira megragadott, hogy a gyermekrajzoknak van egy ilyen rejtélyes és titkos olvasata, hogy a szakdolgozatom témájaként is ezt választottam.

Mindig is közel álltak hozzám a gyerekek, mindig megtaláltam velük a hangot. Talán ez azért is van így, mert tudatosan is küzdök azért, hogy a naivitásom megmaradjon. S talán a tudatalatti is munkálkodik bennem, hogy amit gyerekként nem sikerült megélnem, azt így felnőttként próbálom bepótolni.

Mikor meglátogatom nagymamámat

mindig hatalmukba keltenek az emlékek. Elég csak a mamám ékes palóc tájszólását meghallanom, újra gyerek vagyok... ugyanazok a bútorok és szagok kíséretében felötlenek bennem az emlékek, mikor a nővéremmel és az unokatestvéremmel felfedezőútra indultunk a patak mentén, vagy a békafogási akciók, vagy a nyár, amikor a kacsaúsztatóban úsztunk, ha nem bírtuk már a nyári napsütést. És a szidások is eszembe jutottak, amikor például telepakoltam a pólómat cserebogarakkal és bevittem őket a házba. Felötlenek bennem a hatalmas csellengések a faluban mikor Norbival, a legjobb barátommal bejártuk az egész környéket, minden titkos bunkert ismertünk, és állandóan a fán csüngtünk. Tudtuk hol vannak az eperfák és egész nyáron azt dézsmáltuk két pofára. Nagy izgalommal töltött el, mikor egyszer belopóztunk a szomszéd baromfiudvarba és elloptunk két tojást, aztán, úgy ahogy volt, nyersen megettük. Földi Péter és Molnár V. József hasonló módon szemléli a kiskölykök gesztusrendszerét. Valami olyasmire világítanak rá, ami a pszichológiai megközelítésen túl egy ősibb, sokkal ember közelibb, és talán igazabb.

Elővettem a magam gyűjtötte óvodás gyermekrajzokat

és elámultam. Már sokszor láttam őket, de ez most más volt. Észrevettem olyan dolgokat, amiket eddig nem. Hirtelen ezek a jelek, jelentéstartalommal töltődtek meg. Megláttam én is valamit (újra) abból a világból, amit csak a gyerekek vagy a beavatottak látnak. Az ősi jelképekkel, jelekkel, szimbólumokkal teli rajzok „olvasójává” váltam.

(a fenti írás az Olvasni kezdtem a jeleket című szakdolgozatom bevezetője 2005. )

Kicsivel több tapasztalattal, talán érettebb fejjel, most már tanárként

ugyanezt a gyermekközpontú látásmódot tartom szem előtt. A rajzolás technikáját másodrendűnek érzem. Sokkal lényegesebbnek és érdekesebbnek tarom azt az utat,ami oda vezet, hogy a saját agyuk teremtő fantáziáját, az ösztöneiket, s személyiségük lelkületét olyan módon használják, hogy az igazi művészetté váljon. S persze ezt úgy tenni, hogy tartsák meg a beléjük kódolt ősi ösztönös tudást, azt, ami alapja és lényege mindennek. Összhangban legyenek magunkkal a világgal és mégis tudjanak újat és egyedit előcsalogatni magunkból.